Évek óta fotózok családokat egy, kettő és néha három gyerekkel is. Egy biztos, amit a képen láthattok, az sosem a valóság, mondjuk úgy, inkább annak egy idealizált része. 🙂

Sok összetevője van egy családi fotózásnak. Ezek közül azonban egy szokott igazán gondot okozni. Ez pedig a gyermekek akarata (szükséglete), ami fényképezéskor is szembetalálkozik a felnőttek akaratával. Még gyerekmodell ügynökségnél eltöltött négy évem alatt jöttem rá, hogy van az a kollektív tévhit, miszerint a gyerekek szeretnek fényképezkedni. Lássuk be, ha nem vagyunk modellek vagy extrovertált sztár típusok, mi felnőttek sem szeretjük annyira, ugye? A gyerekek játszani szeretnek, meg rohangálni és esetleg néha szeretik ha anyu, apu a telefonnal videózza, vagy fotózza őket. Vagyis inkább azt szeretik ebben, hogy ilyenkor ők vannak a középpontban és figyelmet kapnak. A gyerekeknek ez a minden, a szülői figyelem. A fotós néni, akinek a feje helyén egy nagy fekete gép van (ez volnék én), bármennyire is szeretném, nem mindig a kedvencük. Főleg akkor, ha arra kérem őket, hogy ne nagyon mocorogjanak és egyébként is vegyünk át egy harmadik ruhát, vagy hogy esetlegesen ne tegyék tönkre a stúdió berendezést és ne főleg ne nyúljanak két ujjal a konnektorba. 🙂 Ráadásul megfigyeltem, azt is, hogy minél inkább akarjuk a jó gyereket és a jó képeket, annál intenzívebben esik szét az egész fotózás. Ezért nagyon fontos, hogy első körben én semmi esetre se feszüljek be. A feladatom a tökéletes káosz közepén megtartani  saját, szinte Buddhát megszégyenítő lelki békémet, valamint paradox módon meg kell engednem, hogy akár egyetlen jó kép se sikerüljön. És ha ez megvan, akkor már csak a szülőknek kell átadnom ezt az “életérzést” és készen is vagyunk. 🙂

Összegezve a családi fotózás az a műfaj, ami simán elmegy egy cirkuszi artista produkcióval egybekötött spinning órával kevert küzdősport kategóriában, mely egy meditációs gyakorlat keretein belül jár igazi sikerrel. Ennek dacára (vagy éppen ezért) imádom ezt a műfajt és hiszem, hogy a végeredmény mindig kárpótol minden résztvevőt. Ha pedig vigyáztok a képekre, akkor valóban örök emlékké válik és akár unokáitokkal, vagy dédunokáitokkal együtt nézegethetitek majd 50 év múlva a fényképeket 2067-ben. 🙂

Bővebben a családi fotózásról itt tájékozódhattok.

 

És végül néhány kedvencem, a nem idilli pillanatokból: